Tündérkert

Valahol messze-messze, túl a hegyen, túl a réten egy sűrű erdő közelében állt egy fehér házikó. A ház körül nőtt egy pici kert. Egy nagyon pici és nagyon szomorú kert. Három öreg, száraz diófa állt a közepén, hullámzó gyökereik közül szúrós, mérgező növények törtek elő. Ebből a kertből már régen elmenekültek az emberek és az állatok. Néma csend ült a száraz levelek és ágak között. Még a nap is ritkán nézett be a piros háztető mögül, csak néha-néha kíváncsiskodott reménykedve, hátha valami csoda történik.

Meg is lepődött nagyon, mikor egy tavaszi reggelen nagy sürgés-forgást látott a kertben. Egy család költözött a pici házba. Anyuka, apuka és egy nevető kisbaba, Zsuzsi. Anyuka és apuka épp olyan szomorúak voltak, mint a kert. Búslakodtak, hogy ilyen kicsi és szegényes otthont tudnak adni gyermeküknek. Bánatosan nézték a kopott falakat, a száraz diófákat, a szúrós növényeket. Zsuzsi viszont nem szomorkodott. Egész nap kacagott. Hangosan nevetett, mikor édes tejet kapott, nevetett, mikor ringatták, nevetett, mikor selymes buksiját simogatták, mikor kerek pocakját csiklandozták.

- Mi ez a hang? - kérdezte az egyik diófa. - Még sose hallottam.
- Nevetés…- felelte a legnagyobb és legöregebb fa.
- Nevetés?
- Vidámság, öröm…- suttogta álmodozva a harmadik.
- Valamikor sok nevetés csendült ebben a kertben.
- Itt? Ebben a szomorú kertben? – hitetlenkedett ez első.
- Fiatal vagy, kedves barátom. Te még nem éltél akkor – legyintett ágaival a legvénebb.
- Esetleg gyenge magonc voltál, valahol a fű között – bólogatott a harmadik diófa.
- Akkor, akkor… Mikor akkor? Mikor volt itt nevetés? Meséljetek! – türelmetlenkedett a legfiatalabb.
- Régen volt, talán ötven éve, de lehet, hogy száz – kezdte a legvénebb fa. - Egy erdész lakott itt a feleségével és a kislányával. Milyen vidám kislány volt! Pont, mint ez a picike – és ágaival óvatosan az alattuk alvó kis Zsuzsira mutatott.
- És milyen szép volt, és milyen kedves és szorgalmas. – vette át a szót a harmadik. - Egész nap kapálgatott, öntözgetett, csodaszép volt a kert. A környékbeliek a csodájára jártak. Nemcsak az emberek, hanem az állatok is. A szomszédos erdő madarait is túlharsogták az itt élő cinkék, rigók, pintyek. De lakott ebben a kertben mókus, gyík, lepke, béka. Olyan nagy nyüzsgés, élet volt itt!
A két öreg diófa elhallgatott, régi emlékeikbe merültek.
- És mi történt? Hova tűntek? – vágott közbe a legkisebb diófa.
- Az erdő túlsó oldalán lakott egy vén boszorkány. Ronda, csúf banya.
- Gonosz volt, magányos és szomorú. Megirigyelte a boldogságot, a jókedvet és a folyton nevető, szép kislányt. Eljött az erdészhez, és kérte, hogy adja neki a lányát szolgálónak
- Az erdész nagyon szegény volt, de mégse engedte a gyerekét a boszorkányhoz.
- Rettentő dühös lett a boszorkány! Bosszúból csúffá és betegessé varázsolta a kislányt.
- De a jókedvét így sem tudta elvenni. A kislány továbbra is nevetett naphosszat.
- Örült a tavasznak, örült a reggeli napfénynek, örült a madarak énekének, a szél bársonyos simításának.
- Erre még dühösebb és elkeseredettebb lett a vén banya. Segítségül hívta a farkasok királyát, és elkergették a családot.
- Beköltözött a házba. Azt remélte, a kedves kis házban, a gyönyörű, élettel teli kertben, megszerezheti magának a család boldogságát.
- De a boszorkánnyal pusztulás, szomorúság, magány jött a házba. Itt sem lett boldog, így hát hamar továbbállt. Maga után hagyta ezt a sivár, bús kertet. És úgy tűnik, ez már örökre így marad.
- Talán most jóra fordul minden! – kiáltott hangosan a legifjabb diófa.

Kiáltása akkora susogásnak hangzott, hogy Zsuzsika felébredt álmából. Kinyitotta álmos szemeit, piros száját pedig hatalmas mosolyra húzta. Rámosolygott a legvénebb, a legfiatalabb és a középső diófára. Ettől a mosolytól a diófáknak erősen viszketni kezdett a kérgük, és úgy érezték valami furcsa bizsergés indul meg törzsükben, valami változik.

Zsuzsi nevetése tette, vagy a szülők kitartó, szorgalmas munkája, nem tudni. De a kertben lassan változni kezdett minden.

Apuka összegereblyézte a száraz ágakat, leveleket. Kihúzta a szúrós növényeket, lefestette a kerítést. Anyuka színes, illatos virágokat ültetett a kertbe. Ibolyát, tulipánt, liliomot, árvácskát, szegfűt és őszirózsát. Minden nap sütött valami finomat, kalácsot, kuglófot, ropogós kenyeret. A morzsákat pedig reggelente az ablak alá szórta. Hamarosan egy egész madárraj éneke ébresztette a családot. Zsuzsi a nevetés mellett lassan megtanult járni, szaladni, és minden percét a kertben töltötte. Öntözte a virágokat, simogatta a vén diófák kérgét, gyönyörködött a tarka lepkékben, és hallgatta a madarak csicsergését.

De nemcsak a madarak és a lepkék költöztek vissza kertbe. Vakondok, giliszták, zümmögő méhecskék, gyíkok és békák, mind-mind otthonra leltek.

Ezt a boldogságot és ezt a csodakertet is megirigyelte valaki. Sőt valakik! De szerencsére nem gonosz boszorkány! De nem ám! Hanem kedves, jóságos tündérek.

A tündérek, tündérszokás szerint, engedély és kérés nélkül beköltöztek egy éjszaka anyuka virágos kertjébe. Elfoglaltak egy-egy bársonyos virágkelyhet, és naphosszat ringatóztak a szélben. De volt, hogy elunták a ringatózást, és másfajta szórakozásra vágytak. Ilyenkor füttyentettek egy felhőnek, és máris megérkezett a csúszdájuk. Egy szivárvány! Mert a tündérek legkedvesebb szórakozása a csúszdázás, és mi máson csúszdázhatna egy emberek, akik eddig messzire kerülték a kertet, nem győztek csodálkozni. Milyen szép lett! Mennyi nevetés hallatszik a hatalmas diófák árnyékából! De leginkább azon csodálkoztak, hogy szinte minden nap szivárvány ragyog a picike ház fölött! Anyuka és apuka sem értette, egyedül Zsuzsika tudta, és a legfiatalabb diófa. Mert ők látták csak, ahogy a tündérek önfeledten csúszdáznak a szivárványon!